Könyv: (post-) Clockwork Princess, tehát jelenleg még elég spoileres!
Páros: Triónk. James/Tessa (/Will)
Korhatár: enyhe valami, soha nem tudom besorolni. Ha a könyvet olvastad, akkor nem fogsz kikészülni ettől se.
Megjegyzés: Három fórum átnyálazása után se jöttem rá, hogy hol is halt meg Sydney Carton, a könyvet meg nem akartam újraolvasni, mert annak csak sírás lett volna a vége. La Guillotine - egy létező kis francia pub, remek börtönös atmoszférával.
Megjegyzés kettő: bocsánat a(z alig létező) franciatudásomért.
Minden jog Cassandra Clare nénié.
Párizs az első olyan hely volt, ahová félve ment. Az első ismerős. Az első ismeretlen. Az első sír.
[Yorkshire dombjait soha nem is akarta többé látni, még képeken sem. És London... Londont nem tudta nem szeretni, most, hogy szinte észrevétlenül alakult azzá a gyönyörű világvárossá, amit össze sem tudott hasonlítani a régi ködös, füstös pokollal.]
De a franciák talán még jobban hittek a tradíciókban, mint az angolok, és ő már előre látta maga előtt a régi, macskaköves utcákat, amik fölött szinte összeértek a házak, megfojtva őt. James persze tudta - ismerte a történet egy részét, a többit pedig kiolvasta belőle, akár egy könyvből. Nem is erőltette a dolgot.
- Lopakodsz - szólt hátra a válla fölött Tessa, miután kiszórakozta magát a háta mögött jól hallhatóan neszező ex-Néma testvéren.
Mégis meglepte őt a köré fonódó két kar hirtelensége.
- Mindig elfelejtem, hogy most már nem vagyok a természetemnél fogva légies és izgalmasan titokzatos - mormolta egy derűs hang a fülébe.
- A szándék a fontos - nevetett halkan a lány, lustán hátradöntve a fejét. Az erkélyen végigsuhanó lágy szellő és a fiú közelsége elbódította. Rég örült ennyire a kis dolgoknak is. - Egyébként is, volt időm a megfigyelés mesterévé válni. Jamie kiskorában imádta Charlotte sütijét, és azt hitte, nem hallom, ahogy ebéd után kirámolja a felső szekrény tartalmát.
- Csodálatos gyermek volt - sóhajtott fel halkan Jem, ugyanazzal a szomorú, de nem keserű nosztalgiával, mint amit Tessa is érzett.
[Utálta magát ezért, de egy kis része megkönnyebbülten vette tudomásul a gyász elmúltát. Idő kellett, évtizedek, de mostanában már tudott mosolyogni, ha Jamiere és Luciera gondolt. De rögtön lefagyott a mosoly az arcáról, ha eszébe jutott az apjuk.]
- Volt benne valami búskomorság, amit mindig próbált leplezni. Megijesztett. Előbb magamat hibáztattam érte, kerestem a forrását, talán mi rontottuk el valahol a nevelését..? Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak túlságosan hasonlított ránk. Túl sokat érzett, túl sokat értett meg.
- Ehhez nyilván hozzájött a te makacs önzetlenséged is, hogy a világ összes terhét a válladra vedd - jegyezte meg Jem, de az ő finom hangján ez is csak ténymegállapítóan hangzott. Még ha nem is lett volna igaz, amit mond, Tessa akkor sem tudott volna ellenkezni.
Kis szünet után megint a fiú szólalt meg, de a hangja most bizonytalanabb volt:
- A holnapi napot illetően... beszéltem egy másik utazási irodával, és azt mondják, hogy van még néhány szabad jegyük egy gépre. Ha meggondolod magad, mehetünk Korzikára is. Tudom, hogy nem szívesen válsz meg a tengerparttól.
Tessát egy másfél évszázadnyi önuralom ellenére fojtogatta a sírás. Több, mint két éve fordult meg és futott a fiú után a Blackfriars hídon, még egy esélyt adva magának az életre, de még mindig furcsa volt hallani, hogy valaki képes lenne a saját boldogsága elé helyezni az övét. Dalolva és teljes szívvel, habozás nélkül. De hát Jem mindig is erről volt híres.
- Csábítóan hangzik, de nem. Párizs a szerelmesek városa minden közhelyes romantikus regény szerint, és muszáj megismertesselek vele. Egyébként is, meg kell tanítsalak rendesen franciául beszélni, szörnyű az akcentusod.
A feje búbjától a talpáig minden porcikája bizsergett, ahogy a fiú rekedtesen a fülébe súgta:
- Mais tu adore quand je parle français. Tu penses que c'est attirant.
*
Miért érezte hát akkor úgy, hogy hatalmas hibát követ el?
A kis lakás az Eiffel-toronytól öt perc sétára volt, egy háromszintes ház tetőrészében. Alattuk egy aprócska, ám hangulatos pékség kapott helyet, és Tessa imádott a felszűrődő sanzonzenére és süteményillatra ébredni minden reggel. Meg Jem dünnyögésére, hogy lecsapja az összes galambot, amelyik ilyen korán turbékol. (Közben érezte a fiú mosolyát a nyakán, és vérzett a szíve a tudatra, hogy ennyi évig nem hallhatott olyan egyszerű, édes szimfóniákat, mint a madarak csiripelése.)
[Aztán eszébe jutottak a reggelek, rántotta és terpentin illata, amikor sírástól dagadt szemekkel hallgatta ugyanezeket a madárhangokat. Két utcával arrébb lakott. Talán...]
*
Minden reggel (délben, délután, attól függött, hogy mikor szánták rá magukat, hogy végre kikászálódnak az ágyból) felsétáltak a toronyba (csak ameddig gyalog is mehettek, a tetején úgyis tolongtak az emberek), és végignéztek a városon. Általában ekkor döntötték el, hogy aznap merre látogatnak el.
- Rue Galande? - mutatott egyszer pontosan abba az irányba Jem, amerre Tessa a legkevésbé sem akart menni.
[Nem, nem, nem, soha, soha többé..]
- Bilincsek és ködös klubok? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Hát, ha ehhez van kedved...
Jemért erős is tudott lenni.
*
Mégis mi a fenét képzelt?!
- Tess... TESSA!
[Minden homályos és élénk, ismerős, a nyilallás végig a testén, a felismerés villáma. Hát annyi év alatt nem változott semmi? Miért kell még kísértse őt, miért nem tudja békén hagyni? Boldog volt..]
A hollywoodi filmekben, amiken különösen semmittevős délutánjain rágta át magát, mindig jól nézett ki, amikor a főhősnő összeesett az utca közepén. Drámai zene, lelassult mozdulatok.
A valóságban inkább csak megalázó volt.
Rég érezte magát olyan kicsinek és sebzettnek a világgal szemben, mint amikor hagyta, hogy Jem felkapja a földről és egy jó pár kíváncsi szempár kereszttüzében egy padhoz vigye. Hideg vizet érzett a szájában és ösztönösen nyelt egyet, feloldva a bénító szorítást a torkában. Újabb hiba.
Ömleni kezdtek a könnyei, és nem úgy tűnt, hogy egy ideig lesz, mi megállítsa őket.
Hát nem mindegy most már?
- Shhh - mormolta a fiú, de azért hagyta, hogy kisírja magát Tessa a karjában. - Úgy sajnálom.. nem kellett volna.. nem gondolkoztam.
- Nem tudhattad - sikerült nagy nehezen kinyögnie a lánynak. - Nema...te hibád..csak...úgy
fáj, olyanönzővagyok..
- Akkor mindketten azok vagyunk - válaszolt Jem, de már az ő hangja is tompa volt, üres a sok évtizedes, iszonytató, néma magánytól. Tessa megborzongott a hangra.
Ostoba, ostoba, ostoba lány.
*
-Nászúton voltunk itt Párizsban - fogott bele hirtelen Tessa. Az ágyon feküdtek, tisztességesen összegabalyodva, a lány haja örvénylő tenger körülöttük. A nap utolsó sugarai bágyadtan kúsztak végig a szobán, a szőnyegre dobott törülközőkön, a kis asztalon fekvő teásbögrén..
[Mennyire emberi, mennyire naiv ennyire kapaszkodni a kis szokásokhoz, hinni abban, hogy a forró ital majd gyógyír lesz a szívre is.]
Jem nagyon sápadt volt, ahogy felnézett, csak a szemében táncoló arany foltok árulták el, hogy nem szellem többé, nem a múlt törékeny emléke, hanem erős és egészséges, tényleg itt van.
- Tessa, ha nem akarod, nem muszáj elmondanod..
- Akarom - vágta rá egy kicsit talán túl nyersen a lány. - Már rég nem beszéltem senkivel se róla.
- Én sem.
Nem volt annyi ereje, hogy lássa a fiú arckifejezését, a fájdalmat a szemében, amit önző módon ő hozott vissza.
Arcát Jem nyakába fúrva kezdett el mesélni, kicsit akadozva, ahogy előjöttek az emlékek.
Mesélt a hajóútról, hogy a kikötőben Willre szemet vetett valami buta francia liba, hogy mennyit nevettek azon, hogy híres mondásokon kívül egyikőjük se tudott olyan jól franciául, így Will egyszer véletlenül kacsát rendelt vacsorára csirke helyett, és Tessa alig bírta abbahagyni a kacagást, amikor elmondta neki, hogy mit is evett az előbb; hogy ő vitte el először arra a térre, ahol képletesen megölte Sydney Cartont Dickens tolla. Hogy mennyire hiányzott Jem mellőlük, valaki, aki lecsendesíthette volna őket, még mielőtt összekaphattak volna valami apróságon, aki tompítani tudta volna Will éles megjegyzéseit, aki ugyanúgy imádta volna bebarangolni a francia főváros nevezetességeit, mint ők.
Elmesélt mindent, amit 1886 telén nem tudott abban az egy órában a Blackfriars hídon, amikor a hasára szorított kézzel árulta el Jemnek, hogy fia lesz, és hogy Willel azt szeretnék, ő végezze el a születési szertartást a babán.
Érezte a fiú könnyeit a haján, és úgy érezte, megszakad a szíve.
- Úgy sajnálom - ismételgette, mire érezte, hogy Jem még szorosabban átöleli.
- Tudom. Én is sajnálom.
[Persze voltak olyan dolgok, amiket nem tudott elmondani, az a része Willnek, amit nem ismerhetett a parabatai-a. A tekintete, mélykék, tiszta, vidám szikrákkal teli, ahogy a kezét fogva bohóckodott az utcán; a hangja, amikor felolvasta a saját, szörnyű verseit a lánynak; az illata, a bőre feszes simasága, a rúnák éles mintája a keze alatt..
Tessa belegondolt még egy évszázad magányba, lüktető hiányba egy poros város kis lakásának matracán, és ez volt az, ami úgy megijesztette.]
De most meg kell tanulnia a jelenben élni és fogni Jem kezét, el nem engedni, amíg nem muszáj. Amíg még van egy másik fele a lelkének ebben a világban, ami hiába ugyanolyan törött és sebekkel teli, mint a sajátja, egyet tud vele alkotni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése