1908 - különkiadás

Fandom: Infernal devices/TLH
Könyv: Hát technikailag post-Clockwork princess, de még a könyv epilógusa előtt játszódik. Ettől függetlenül erősen spoileres!
Páros: Említés szintjén Lucie/Jesse, Jamie/Cordelia, Jamie/Grace, valamint az örök Jem/Tessa/Will. És Jem/Church, ha figyelsz közben.
Korhatár: semmi avagy 12
Megjegyzés: Nos, ha esetleg van olyan ember ezen a földkerekségen, aki TID rajongó és nem a parabataim egyben (utalok itt hűséges cenzúranélkülmindentolvasoktőled Nórira, imádlak<3), az biztos eléggé össze van zavarodva a bevezetőt olvasva. Hadd magyarázzam el.
Történt az, hogy én valamikor júniusban lelkesen elrikoltottam magam, hogy amint kitör a nyári szünet, leírom azt a sok motoszkáló post-CP2 headcanont, ami az utolsó könyv olvasása óta nem hagy békén, és talán lesz valami novellasorozat/kisregény jellege az egésznek. Hát... igen, és nem. Leírtam, nem lett. Közben beköszöntött a szeptember (és most mindenki: U G H! - köszönöm), és bosszúsan félredobtam a hatvan telefirkált lapot és word fájlt. Elvonási tüneteim lettek, így született meg ez az árva egyperces, amely amolyan ízelítőként szolgál az 1908-hoz... amivel megküzdök még egyszer novemberben, a NaNo alatt, ígérem.
Jó, de mi ez az 1908?: Mint jól tudjuk - egyesek könyvből, mások az internetről, türelmetlenül várva a magyar kiadást -, Tessának és Willnek két gyereke született: James és Lucie Herondale. Nem sok derül ki róluk az Infernal devicesban, de annyit könyörögtünk Clare néninek, hogy egy pár hónapja bevallotta: tervezi, hogy újabb sorozatot indít James Herondale főszereplésével. A sorozat címe TLH, ami valószínűleg The Lost Hero/ The Last Heirloom rövidítése, de én szeretek Those Little Herondales-ként gondolni rá.
Mivel nem sokat lehet még tudni magáról a tartalomról, az eddig elhangzottak alapján (Jamie átka, Tatiana és Grace a Bane krónikában, ahogy Tessa a gyerekeit jellemzi stb.) próbáltam elképzelni, hogy mi fog történni, és ezt csavartam meg azzal, hogy Lucie lett a főszereplőm. Tehát míg a TLH 1903/1904 körül fog játszódni, itt már túlestek bármin, ami ott bonyodalom volt a kis életükben, és most, 1908 nyarán, James és Cordelia össze szeretnének házasodni. Az 1908-ban persze rengeteg dolog áll az útjukba, családi ügyek, szokásos világmegmentés...
Ezt a novellát igazából körülbelül egy évvel előbbre helyeztem el kronológiailag magamban, de mindenki oda képzelje el, ahová neki tetszik. Egyedül Joseph Conrad könyve (A Titkosügynök), amit Will és Tessa olvas, utal arra, hogy 1907 őszén járunk:)
Megjegyzés 2. : Mindent megpróbáltam, de visszaolvasva tényleg szörnyen OOC lett Néma testvér!Jem... habár a Midnight heir-ben maga Cassie Clare sem annak a literally kőoszlopnak írta meg, mint amilyennek a Clockwork princessben gondolnánk, és van is erre egy teóriám.

Csináltam magához az 1908-hoz egy playlistet, de naná, hogy teljesen más zenét hallgattam, miközben ezt írtam, úgyhogy ez a köztes megoldás. Mert ebbe a dalba mindig szerelmes vagyok.

Úgy tűnt, a mennydörgésszerű robajjal járó villanásra, amely két imbolygó alak megjelenését eredményezte a sáros macskaköveken az éjszaka közepén, akár egész Newington felébredhetett volna. Ha, gondolta sötéten Lucie Herondale, ahogy sajgó vállát masszírozva megpróbált felülni, ha egyáltalán jól ismerte fel a helyet, és még tényleg Londonban voltak. Mert a bátyját ismerve akár egy párhuzamos világba is kerülhettek, nem először fordult volna elő.

- Nos, ezt nem egészen így terveztem – szólalt meg a bűnös egy pár perc kínos csend után. Időközben ő is talpra vergődött, és most a karjában tartott jókora csomag fölé hajolva próbálta ellenőrizni harmadik társuk hogylétét, félig ijedt arckifejezéséből ítélve nem túl sok reményt jósolva annak, hogy pozitív választ fog kapni. Lucie felszisszent.

- JAMES VAUGHAN HERONDALE!

- …és őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy ez a második nevem. Nekem valamiért a Charles rémlik.

- Az lettél volna, ha anya nem dönti el az utolsó pillanatban, hogy kedvenc nagybácsinkat jobban szereti, mint Darnayt. Így persze én kaptam a regényhős nevet. – Lucie egy pillanatig maga elé meredve merengett ezen, aztán megrázta a fejét. – Nem ez a lényeg. Ha megölted a macskát a legendás ügyességeddel, Jem keresztes hadjáratot indít ellened.

Jamie újra a nyakig szorosan bebugyolált cicát kezdte el vizsgálni, visszafojtott lélegzettel hallgatózva.

- Nyávog – fújta ki a levegőt kis idő múlva, de a megkönnyebbült mosoly helyét szinte azonnal átvette egy fájdalmas fintor az arcán. – Ennek örömére úgy érezte, hogy feltétlenül belém kell mélyesztenie az összes karmát.

- Megérdemelted – mormolta szórakozottan Lucie, boszorkányfény után kutatva bő köpenye zsebeiben. Hiába gondolkozott előre, és rajzolta tele mindkettőjüket rúnákkal a kis szökésük előtt, még az embereknél jóval kifinomultabb érzékeivel is csak a közeli épületek körvonalát látta a Londonhoz már alighanem hozzánőtt ködben. A Temze jellegzetes aromája azonban könnyen kivehető volt, és ha egyszer megállapította az ember az irányt, amerről jött, rögtön el tudta magát helyezni a térképen. És ez a hely minden valószínűség szerint most valahol a Southwark utca közelében lehetett, amely…

- …pontosan az ellenkező irányban van, mint ahova érkeznünk kellett volna – fejezte be hangosan a gondolatot a lány, arcmagasságba emelve fel a kis követ. A fényénél jól látta az ingerültséget a bátyja arcán.

- Erre én is rájöttem, hugica – csattant fel Jamie. – De ha emlékszel, már otthon is elmondtam, hogy nem lesz egyszerű dolog Portálon át jutni el a Csontvárosba úgy, hogy Church-öt is magunkkal hozzuk. Lehet akármilyen okos állat, egy macskát nem kérhetsz meg arra, hogy gondoljon ugyanarra az úticélra, mint mi. Könnyen lehet, hogy a Portál az ő kívánságát teljesítette.

- Mégis miért akarna Church Newingtonba menni? – tette fel a köztük némán függő kérdést Lucie. Látta, hogy James szólásra nyitja a száját, a választ mégis a fejében hallotta meg.

Mert tudta, hogy én itt leszek.

Mindketten összerezzentek, és Lucie most már teljesen kinyújtotta a karját, hogy minél többet lásson az utcából.

- Jem? – kiáltott bele a sötétségbe. Hiába ismerte fel a hangot, Árnyvadász volt, és első ösztöne volt nem megbízni mindenben és mindenkiben… elvégre könnyen lehetett, hogy csak egy különösen erős alakváltó démon próbálta becsapni őket.

Ám a tőlük alig tíz lépésre megjelenő magas, csuklyás alak, és főleg a csuklya alól kivillanó halványezüst fürtök valódiságában biztosabb volt, mint a kedvenc fegyverei nevében; a kezében, amikor a tábla közepébe talált a tőrével.

Annyiszor kértelek már titeket, hogy szólítsatok inkább Zakari- Lucie! – hallotta a meglepett kiáltást, ahogy nevetve a férfi nyakába vetette magát, pont úgy, mint kislánykorában. Érezte Jamie karjait mindkettőjük körül, aztán egy halk, megadó sóhajt a fejében, és a következő pillanatban már a Néma testvér is ugyanolyan vehemenciával ölelte őket. Lucie meg sem próbálta elrejteni a győzelemittas mosolyt az arcáról. Az édesanyja mindig emlékeztette, hogy Jem nem ténylegesen a nagybátyjuk, és hogy viselkedjenek egy kicsit visszafogottabban, mert a Testvérek nincsenek hozzászokva a heves érzelmekhez, de Lucie látta a vékony láncot Tessa nyakában, amely végén a régi jáde medál függött, gondosan elrejtve a ruhája gallérjában, és egyszer addig kíváncsiskodott, amíg elolvashatta rajta a feliratot: Amikor két ember a szíve mélyén egyesül, képesek megtörni a bronz vagy a vas erejét is. A szülei ritkán meséltek nekik a régi időkről, de Sophietól elég sokat tudott meg a lány. A medált Jem adta még a megismerkedésük évében Tessának, amikor eljegyezte… és amikor Lucie túljutott a döbbeneten, rájött arra is, hogy az édesanyja csak azért figyelmezteti, hogy önmagát intse óva. És ki tudja, talán így könnyebb volt megbékélni a sorsukkal – ám Lucie ízig-vérig Herondale volt, és fittyet hányt holmi figyelmezetésekre. Voltak olyan emberek, akiket nem lehetett nem szeretni.

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, míg elengedték egymást, Jem röviden végigmérve kettejüket – az utóbbit inkább csak sejtette, nem sokat tudván arról, ahogy a Néma város lakói érzékelték a külvilágot.

Felnőttetek.

A kijelentés annyira hétköznapinak tűnt, olyasminek, amiket Charlotte és Henry mondtak legalább tízszer látogatásonként, hogy Lucie mosolya kiszélesedett, James pedig elkomorult.

Lucie pontosan tudta, hogy neki is mennyi minden fut át erre a kijelentésre a fején – Grace, Tatiana pincéje és Cordelia, álmatlan éjszakák, bűntudat és rohanás, minden elől, minden felé, amely el tudja pusztítani őt. A bátyjának ezt jelentette felnőni. A lány néha úgy érezte, még ezer évig foghatná a kezét, és mutogathatna a másik oldalára a világnak, és akkor is maradna egy kis kétkedés Jamie-ben.

Zakariás testvér szerencsére nem feszegette tovább a témát.

Miért van egy olyan érzésem.. - kezdett bele könnyed hangon, de a két ifjú Herondale annyi hasonló kezdetű mondatot hallott már a szüleitől, hogy összevigyorogtak, Lucie pedig magában megkönnyebbülten felsóhajtott. Jemnek egy Néma testvérhez képest meglepően jó érzékei voltak az olyan „emberi semmiségek”-hez is, mint a feszültség megtörése.

Miért van egy olyan érzésem, hogy a szüleitek nem tudnak arról, hogy késő este London másik oldalán bolyongtok?

- Persze, hogy nem tudnak róla – felelte rezzenéstelen tekintettel Jamie. – De még egy pár óráig, amíg egymás kezéből kikapkodva befejezik Conrad legújabb könyvét, addig fel se tűnik nekik.

Lucie kivételesen engedélyezett magának egy perc nyílt büszkeséget, ahogy lábujjhegyre állva megveregette a bátyja vállát.

- Elég kiszámítható, de ettől függetlenül ügyes húzás volt megvenni nekik – bólintott ünnepélyesen. Ő nem bajlódott ilyesmivel, egyszerűen csak bízott a szerencséjében.

Valamiért ez nem lep meg.

- Mi a terved? Elviszel minket a Csontvárosba? – kérdezte Lucie, összeszedve magát. Meg szeretett volna kérdezni valamit Jemtől, amit pillanatnyilag fontosabbnak tartott, mint Church időszakos szimulálását, de fogalma se volt arról, hogyan is fogjon bele. Abban azonban biztos volt, hogy nem egy sötét londoni sikátorban akarta megtenni.

A gondolat, hogy mintha egy halvány, fájdalmas mosolyt látott volna a boszorkányfényben a szoros öltések alatt, egyszerre volt hihetetlen és nagyon valószínű.

Nem. Megmutatom a kedvenc helyemet Londonban.

*

Egyre erősödő szél zavarta fel a Temze vizét, és a gyorsan változó, sötét-ezüst homályban, ahogy a holdfény elkeseredetten próbált áttörni az alatta elsuhanó felhőkön, három köpenyébe burkolózott alak ült a Blackfriar’s híd egyik keskeny kőpadján. Lucie felhúzott lábakkal, tűnődve figyelte, ahogy Zakariás testvér végigtapogatja a macska gerincét, megvizsgálja a mancsait, majd megvakarja a füle tövét. Valami azt súgta neki, hogy az utóbbira orvosi szempontból nem feltétlenül volt szükség.

Annyira… magányosnak tűnt a férfi. Nem annak a kedves, ám valahogy mégis távoli, illékony képnek a gyerekkorából, akit ragyogó szemekkel és szomorú mosollyal fogadtak a szülei, ha ritkán megjelent náluk – egyre inkább olyasvalakinek, aki határozottan ember maradt a rúnák alatt, amelyek életben tartották, és mint ember, egyre halványabb, egyre fáradtabb a kényszeres csendben és sötétségben a kövek és csontok között. Akárha élve eltemették volna… Vagy talán csak azért hitte ilyennek, mert lassan egyre többet tudott meg a múltjából?

Úgy tűnt, Jamie is hasonló dolgokon töprengett, mert hirtelen, mintha egy gondolatot fejezett volna be hangosan, megszólalt:

- Azt hiszem, el tudom képzelni, milyen lehet.

Jem egész testében megfeszült, de vékony ujjai gépiesen tovább simogatták Church-öt. Nem válaszolt, bár nem is kellett válaszoljon ahhoz, hogy Lucie-nek újabb képek jelenjenek meg a szemei előtt: poros, vastag könyvek, ősi nyelveken, a soha meg nem szűnő hideg, amely mindenhova bekúszik, és az idő, amely mintha csak neki állt volna meg. Végignézni a családja öregedését, ahogy Tessa támogatja őket, sima arccal, egyenes háttal, kimerült szemekkel, és mellette lehet csak, nem vele.

Az ezüst szemekből smaragdzöld lett, a kedves szavakból ártatlan csipkelődés, becenevekből vezetéknevek, sápadt homlokba hulló fekete selyem, a leghalványabb szeplők egy immáron másik arcon, amelyen a gúnyos félmosoly mögött őszinteség és ugyanaz az elszánt életszeretet, élni akarás tükröződött. Iskolai szünetek, amelyek estéit London legfurcsább, legszebb helyein töltötte, felfedezve és kalandokba keveredve, macskaköves utcákon szaladva, amíg fel nem sértette a lábát az új cipője, a csipkés zsebkendő, amellyel a vért itatta fel Jesse arcáról egy nagyon közönséges alvilági helyen történt verekedés után, jót szórakozva a fiú fájdalmas szisszenésein. Aztán meg a rengeteg buta üzenet, amelyet Jesse a lehető legfantáziadúsabb módokat megtalálva juttatott el hozzá, egyszer a kalapját díszítő mű-gyümölcsök mögé tűzve, egyszer észrevétlenül a könyvébe süllyesztve, amelyet később Jamie talált meg, kérdőre vonva húgát.

Ha Jem feleannyira szerette csak az édesanyját, mint ő Blackthornt, már akkor értette, hogy milyen érzés lehet ezek a bosszantó-szívmelengető mindennapos apróságok nélkül élni. És úgy érezte, mintha savat nyelt volna.

- Én is tudom – vallotta be nagy levegőt véve, a tekintetét a földről felemelve Lucie.

 Sok idő telt el, míg Jem végre megszólalt.

- Gondolom, jól ismeritek Jessamine Lovelace történetét.

A csalódottság hullámokban öntötte el a lányt. Jem volt az egyetlen ember, akivel beszélni akart erről, aki nem könyörgött volna neki, hogy térjen észhez, hiszen ez Tatiana fia…! Aki, ameddig megtehette, a teljes szívével szeretett mindenkit, feltétel nélkül.

Igen, talán Jessamine volt az, aki mindent feladott volna a mondén életért, az egyszerű, kevésbé hősies biztonságért, aki ezért – és Tessa „bátyjáért” – képes volt elárulni a családját is. A lány hazug szavakkal és hamis gyűrűvel. Túl naiv, túl kétségbeesett Jessamine.

- Blackthorn nem ilyen – jelentette ki nyugodtan Lucie, de nem tudott igazán ellenkezni. Egyedül a szava nem lett volna bizonyíték. – Még esélyt sem adnátok neki, hogy bebizonyítsa.

Talán tényleg nem olyan, mint Nathaniel Gray. Talán igen… És talán Will tényleg előbb látná Tatiana Lightwood fiát benne, azt a nőt, aki egyszer már fájdalmat okozott az egyik gyermekének, mint azt az embert, akit a lánya szeret. Én úgy tekintek rá, mint egyszerű fiúra, aki ugyanúgy összetörheti a szívedet. Jól emlékszem édesanyád arcára az után a sok szörnyűség után, amit Will mondott neki.

- Apa azt hitte, meg van átkozva – vágta rá gondolkodás nélkül Lucie.

Ezt azonban nem tudta Tessa, és azt hiszem, a mai napig nem felejtette el. Ahogy ismerem, nem kellett hozzá sok, hogy megenyhüljön, de akármennyire is szereti édesapádat, vannak olyan pillanatok, amikor a sértések mind eszébe jutnak, olyan formában, hogy önmagát ostorozza velük, értelmetlenül. Will pedig mindig is bűntudatot fog érezni emiatt.

A Herondale lánynak hirtelen eszébe jutottak a ritka alkalmak, amikor édesapjuk magukkal vitte őket egy-egy Klávé gyűlésre, ahol a rengeteg, mindenféle nyelvű és öltözetű embert egy dolog tette hasonlóvá: az, ahogy Tessára néztek. „Ez hát az a híres kis warlock” motyogta az egyik. „Fekete bárány a fajtánk közt, én mondom neked” hallatszott a suttogás a másik irányból is. Lucie-t minden alkalommal forró düh és értetlenség fojtogatta. Ezek lennének azok a harcosok, akik az Angyaltól származtatják magukat? Akik felesküdtek arra, hogy kiirtják a gonoszt ebből a világból? Némelyikük ok nélküli rosszindulata egyenesen undorítóbb volt, mint egy nyálkás Behemoth démon.

„Néha az igazság fáj a legjobban” mondogatta mindig Tessa, de aztán vállat vont és nevetett. Lucie most már értette a Will arcán ilyenkor megjelenő elkeseredett önutálatot, az eltökéltséget, hogy ráébressze az embereket, hogy senki se jobb, aki többnek hiszi magát másoknál.

 A döntést pedig - folytatta Jem, kizökkentve a gondolataiból, hogy annyira bízol valakiben, hogy a csalódás lehetőségbe is belegondolva sem hátrálsz meg, névtől és személytől függetlenül tiszteletben tartom, Lucie.

 - Köszönöm – fújta ki a levegőt meglepett sóhajjal a lány. Ezidáig teljesen biztos volt abban, hogy nem fogja tudni megértetni a családjával, hogy tényleg, teljes szívéből szereti Jesset. Most végre valakit maga mellett tudhatott, aki úgy tudott beszélni a szüleivel, ahogy az neki soha sem sikerült.

- Tervezitek, hogy engem is bevontok a beszélgetésbe, vagy továbbra is fagyoskodjak csendben, bátran tűrve Church gyilkos pillantásait? – szólalt meg egyszerre a mogorva Jamie mellettük. A híd fölött átsüvítő szél valóban őt érte a legjobban, vörösre csípve az arcát.

Úgy látszik, Church még mindig nem békélt meg a Herondale fiúkkal.

*

Teljesen egészséges, csak egy kis figyelemre vágyik – magyarázta Jem jóval később, amikor már Lucie-nek is vacogtak a fogai a hidegtől. Church-öt követve – aki hirtelen tényleg sokkal egészségesebbnek tűnt, és elégedetten kacskaringózott előttük – végigsétáltak a hídon, egészen addig, amíg az út kis, ködös utcákba oszlott.

- Biztos, hogy nem viheted be a Csontvárosba? – kérdezte ezredszerre Jamie. A hangja azonban még mindig reménykedő volt.

Kétlem, hogy tetszene ott neki, válaszolta türelmesen Jem. Lucie-nek megint eszébe jutottak a sötét, ablaktalan, egymásba kanyargó folyosók, és összeszorult a szíve. Legszívesebben kitalált volna valamit, amivel legalább egy pár napig el tudta volna csalni a férfit arról a szörnyű helyről, de sejtette, hogy már a mai találkozásuk is rendkívüli volt, és nem akart még több szabályt megszegni. A saját kárára, gondolkodás nélkül – Jemére, soha.

Legközelebb amikor találkozok édesapáddal, beszélek vele a Blackthorn fiúról – fordult a Néma testvér a lány felé. A „ha” helyett használt „amikor” nem kerülte el Lucie figyelmét. Szinte belesajdult az arca a széles mosolyba, ahogy odalépett a férfihez, hogy megölelje. Jem nagyon is emberien megsimogatta a haját, majd elengedte, hogy Jamie-hez forduljon.

Neki is mondhatott valamit, mert Lucie bátyjának hirtelen elkerekedett a szeme és hangosan felnevetett.

- Ezt meg honnan tudják megállapítani?

A válasz szemmel láthatólag zavarba hozta, habár a vigyor ott maradt az arcán. Megrázta a fejét.

- Ne aggódj, észnél leszek.

Amikor Jem újból megszólalt, már Lucie is hallhatta, amit mond.

Nem kísérhetlek haza titeket, de bízom benne, hogy tudjátok az utat. Ha Tessa újabb beszédet intézne hozzátok… - itt látványosan megakadt, aztán egy rá nagyon nem jellemző tónusban folytatta - …akkor vállaljátok a felelősséget az éjszakai csatangolásotokért. – Azzal egy utolsót intve eltűnt a ködben.

A Herondale testvérek nagyot nyelve néztek össze. Lucie kapott észbe először, és felnyalábolva az erősen tiltakozó macskát, Jamie kezébe nyomta Church-öt.

- Az viszi el a balhét, aki utolsónak ér haza! – rikkantotta, előrántva az irónját. Hiába, mindig is gyorsabban rajzolt portált, mint a bátyja.