Love is patient

Fandom: Reign
Páros: Mary Stuart/Francis Valois és nem, nincs kedvem felsorolni a címüket; enyhe Mary Stuart/Sebastian de Poitiers
Korhatár: 16
Megjegyzés: Ezt nem így terveztem cselekményileg, tartalmilag, méretileg (6650 szó?!), azon kívül nem két napot szándékoztam ülni fölötte, de jobb lett az eredmény, mint az eddigi Reign-es próbálkozásaimé:)
Ajánlom Nórinak, aki mint mindig, most is társam a szenvedésben^^ ♥
Megjegyzés 2.: Spoiler, ha nem láttad a téli fél-évadzárót, vagy mit. A halálunkat tbh
Megjegyzés 3.: A címet meg még lehet, hogy megváltoztatom, ha megint lesz agysejtem.
Megjegyzés 4.: BOLDOG 2014-ET MINDENKINEK! ;A;
Tartalom/részlet: "Azt mondta, hogy én leszek a felelős Francis haláláért. Hogy látja őt - akadt el a lány hangja egy pillanatra - , holtan, és alig idősebb, mint most. Hogy ha összeházasodunk, nem lesznek... nem lesznek gyermekeink, nem lesznek barátaink.."
Ajánlott zene: megint egy tonna, de

    And though the sand may be washed by the sea

And the old will be lost in the new

Well four will not wait for three

For three never waited for two

And though you will not wait for me

I’ll wait for you

Az első nap nem álltak meg. Mary már ekkor áldotta (inkább kevésbé átkozta) a sorsot, hogy pont Basht rendelte mellé, aki tapasztaltan, éberen és  kellő óvatossággal vezette őket a francia csapat előtt, mint menekülő egér a macskát. Még így is hosszú időbe telt, amíg hátrapillantva már nem látták a lovasokat, s még hosszabba, hogy elhagyva a kanyargós királyi utat ütemet váltottak, és egy keskeny erdei ösvényre vezették kimerült lovaikat. Mary addigra maga is alig kapott levegőt, teste sajgott a görcsös tartástól, finom kezeit újra feltörte a gyeplő. Hiába hagyta el nehéz szívvel a kastélyt, a barátait, de nem, csak Francist, csak ő számított most, őt hagyta igazán maga mögött, aki miatt ha lett volna ereje sírni, fuldoklott volna a könnyeiben - szabadabbnak érezte magát, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Egy kis fantáziával el tudta képzelni, hogy az arcába vágó szél elfújja a gondolatokat a fejéből, az alatta dübörgő táj pedig akár a múlt is lehet, amin túl kell lépnie, ha végig akarja ezt csinálni.
Aztán valami időtlen fásultság kerekedett felül ezen az érzésen is. Már magasan járt a Hold, mikor végre megtorpantak a lovak, hangos fújtatással fejezve ki a nemtetszésüket. Habár ezüstös fény szűrődött be az ágak között, Mary csak hallotta a patak csobogását, amely meglepően közelről jött. Bash szó nélkül szállt le mellette a lováról, hogy vizet és egy kevés élelmet a sajátjukból adjon az állatoknak, majd megállt a lány mellett.
- Gyere, segítek - mormolta, a többórás némaságtól kissé rekedten.
- Hol vagyunk? - Bármennyire igyekezett, Mary érezte a türelmetlen, követelőző élt a hangjában, amelyről a tucatnyi apáca és egyéb nevelők sora sem tudta leszoktatni. És úgy tűnt, a fiúnak is feltűnt a hangsúly, mert az erőtlen vigyorát azért ki tudta venni a félhomályban, ahogy Bash leemelte a nyeregből.
- Közelebb Angliához, mint gondolnád. Az út nehezebbik - nos, talán az egyik nehezebbik részén túl vagyunk.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megkönnyebbüléssel fog majd egy nap eltölteni  - jegyezte meg szárazon Mary, és újra a pokolra kívánta az összes próféciát. Mióta az eszét tudta, azt próbálta körülötte mindenki elkerülni, hogy be kelljen oda tennie a lábát, érthető okokból.
- Ha ez megnyugtat, én sem sejtettem, hogy egy elkényeztetett zsarnok lesz életem nagy hőstettének oka - kontrázott hasonló hangon Bash. Mary már készen állt a visszavágással, amikor egyszerre ráeszmélt a helyzet abszurdumára. Egy végtelennek tetsző erdőben álltak, ketten a világ ellen, és még megvalósítható tervük sem volt arra, hogy hogy kelnek át egy olyan országon, ahol valószínűleg minden irányból rontanak rájuk, és versengenek a meggyilkolásukért, ha megneszelik a szökésüket... erre ők úgy civakodnak, mint a gyermekek, akik nem sokáig lehettek.
- Fogd be - szólalt meg inkább egy fokkal kedvesebben a lány, közelebb húzva magához a fiút. Érezte a mosolyát, ahogy Bash a hajába temette az arcát, de nem érdekelte, csak átfonta a karjait a nyakán. Jelenleg ő volt minden, ami maradt a régi életéből, mindenki, akire számíthatott... mint, ahogy rádöbbent, mindig, amikor gyerekesen úgy érezte, elárulta a világ. Mint királynőnek, erősnek és hidegnek kellett volna lennie, de a legtöbb uralkodó előbb felnőhetett, mielőtt megkoronázták és egy nép sorsát vette a vállára. Ő hat napos is alig volt... és mellesleg, Bash mellett soha nem is érezhette rangja teljében magát az ember. Ő emberekkel beszélt, nem címekkel, és gúnyt űzött volna a legutolsó paraszttól a legelső császárig mindenkiből. Mary mióta az eszét tudta, ismerte ezt a vonását, így gyakran kereste fel már az első franciaországi látogatásakor is, Francisról és a politikáról panaszkodva. Mindig ez volt a két téma, amiről néha csak ki kellett öntenie a szívét valakinek, és úgy látta, Bash sem bánja, hogy ő ez a valaki. A szemei mindig azzal a gyengéd derültséggel figyelték, akár igazán, dühösen, akár tíz év elteltével, féltékenyen és közepesen becsípve magyarázott többé-kevésbé összefüggéstelenül.
Nem akarta őt is elveszíteni.
Egyébként is, olyan fáradt volt. A késő őszi madarak éjjeli kórusa dalolt a fejük fölött, és már hullani kezdtek az első levelek a fákról. Minden olyan békés volt, hogy könnyű lett volna elszenderedni egy kicsit...
- Mary - hallotta nagyon messziről Bash hangját. - Mary, nem szabad még elaludnod. Tudom, kimerítő volt a mai nap, de... Mary! - rázta meg egy kicsit erősebben a fiú.
- Egy nap még élek a hatalmammal és a fejed vétetem ezért, Sebastian - motyogta nehézkésen a lány, de kénytelen volt belátni, hogy a másiknak ebben is igaza van, így kibontakozva az ölelésből elindult körülnézni. A sebes, hideg vizű patak irányát követve gyűjtött egy éjszakára remélhetőleg elég gallyat, majd lehajolt, hogy legalább a por egy részét lemossa magáról. Csak remélni merte, hogy közben Bash is gondolt a többi teendőre, mint némi étel készítése, vagy kevésbé göröngyös talaj keresése a pokrócoknak, amiket Greer piknikhez szükséges felszereléséből kobzott el. Hiába töltötte fél életét egy kolostorban, elzárva a világtól, Mary az ujján meg tudta volna számolni az alkalmakat, amikor szabad ég alatt éjszakázott.
Ám Bash most is túlszárnyalta a reményeit. Mire visszaért, már aprócska tűz lobogott a két hatalmas tölgyfa közötti kis tisztáson, és a fiú gyakorlottan kevergetett valamit az egyetlen edényben, amit magukkal hoztak. A fa törzsénél viszont csak egy embernek elég széles sávban volt leterítve a takaró.
- Én majd őrködöm - válaszolt szokás szerint a ki nem mondott kérdésére a fiú. Marynek azonban, királynősdi ide vagy oda, ez már egy kicsit sok volt a lovagiasságból.
- Még mit nem! - csattant fel, és elégedetten látta, hogy Bash ezegyszer meglepetten kapja fel a fejét. - Egész nap apád embereit kerülgetted, engem próbáltál irányítani, mérföldeket vágtáztál. Szükséged van a pihenésre.
- És neked talán nincs, hős Boadicea? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Vagy ennyire szeretnél személyesen találkozni a pogányokkal és a banditákkal, akik ilyenkor járják az erdőket?
Mary minden jó érvét elűzte a nyelve hegyéről a kép, amely újra előbukkant az agya mélyéről - a hatalmas, felszögezett szarvasfej, amelyről véreső esett, egyenesen rá, a kiválasztottra, akit cserébe feláldoztak volna. És egy másik, idegen, öreg, vasmarkú kezek, az asztalra nyomva őt, szétfeszítve a combjait. Egyre több jelenet, kis ízelítők, amiket eddig kapott férfiaktól és a túlvilágról, rossz szándékok, átkok és jóslatok, véletlenek és a Sors játékai, amelyek ellen próbált most is menekülni. Még most, hogy Francis élete már nem forgott kockán, most nem érezte magát biztonságban Mary.
- Felváltva őrködünk akkor - jelentette ki halkan, de határozottan. Bash láthatólag ezt az ötletet sem díjazta annyira.
- Azonnal felköltesz, ha baj van. Ha csak hallasz is valamit, lépteket vagy hirtelen reccsenést, kántálást... ígérd meg, Mary.
- Ígérem. - A szó olyan volt a száján, mint egy különleges, csak neki tervezett méreg, amelyet használva akarata ellenére azok bizalmával élt vissza, akiket a legjobban szeretett. Megint felrémlett előtte Francis értetlenkedő, ijedt arca, ahogy kétségbeesetten próbálta megállítani, nem tudva, hogy így még nehezebbé teszi az elválást, és legszívesebben azonnal visszafordult volna.

*

Mary soha nem értette, miért félnek annyian az erdőktől. A szellemektől, a mitikus teremtményektől, a furcsa zajoktól... Amíg nem kellett órákig az erdőre figyelnie a legszentebb, legsötétebb óráiban, ahol úgy tűnt, nem létezik az idő. Minden elsuhanó árnyékra, minden hirtelen fuvallatra felkapta a fejét, és próbálta nem beleképzelni a lehetséges tulajdonosaikat a sötétségbe. Néhányszor persze győzött a fáradtság, és le-lecsukódó szemekkel gyönyörködött a felhők mögül kibújó csillagokban, és hagyta, hogy az ősi titokzatosság, a természeté, egy kis időre bágyadt nyugalommal, beletörődéssel töltse el.
Tudta, hogy helyesen döntött, amikor lóra pattant és menekülni kezdett, még ha ezzel az egész, gondosan megtervezett, felelősségteljes életét elrontotta. Habár még mindig királynő volt otthon, Skóciában, a szövetségüket Franciaországgal, és ezzel együtt a biztonságot, a védelmet is elveszítette. Csak idő kérdése, amíg az angolok rájönnek erre, és Mary nem fogja tudni megvédeni az országát külső segítség nélkül... férj nélkül. Férjhez menni pedig már nem volt esélye, ezt jól tudta. Mégis melyik uralkodó vagy örökös venne el egy olyan királynőt, aki nem ártatlan, pedig nem is volt még házas? Vagy hogy tudna határozottan meggyőzni az ellenkezőjéről egy férfit, ha csak a szava a bizonyíték?
Próbálta kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat, jól tudván, hogy örülhet, ha egyáltalán sikerül sértetlenül, életben eljutniuk Skóciába. Utána ráér foglalkozni a politikával, a felháborodott embereivel, akik majd lázadni fognak, a csalódott, csapdába esett népével, akikért vérzett most a szíve... de azt elképzelni sem tudta, mi lett volna, ha marad, és előbb-utóbb Francis életébe kerül a házasságuk. Nem akarta számolni a perceket, folyton azon tűnődve, hogy melyik lesz az utolsó, nem akart gyerekekről és a jövőről beszélni, sejtvén, hogy nekik egyik sem fog megadatni. Nem akart élete végéig a kastélyban sétálni, emlékeztetve mindenkit a tragédiára, amit a családra hozott, kísérteni a folyosókat, mint Clarissa. Nem tudott volna egyedül megöregedni egy olyan világban, amelynek nem részese Francis. A tudat, hogy inkább külön élik le az életüket, más emberekkel körülvéve, és hogy majd egyszer hírt kap arról, hogy Francis elvett egy gyönyörű és önálló, védelemre nem szoruló hercegnőt, egyszerre volt megnyugtató és szívettépő. A jelenetben, amely megelevenedett a szeme előtt, a választott lány mindig úgy nézett ki, mint Olivia, de a gyerekek inkább Francisra hasonlítottak: szőkék, mosolygósak, és pimaszok, folyton valami csínyen gondolkozva, de őszinték is, mindenkit megvigasztalni, felderíteni próbálók... Az egyik kis katona akart lenni, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől, amikor először találta el a céltábla közepét a kicsinyített nyíllal, a másikuk, hosszú hajú kislány, úgy tudott fára mászni, ahogy talán még Mary sem gyermekkorában, és az összes fiút az ujjai köré csavarta...
Mary addig bámult a tűzbe, amíg az teljesen el nem aludt, és halk mozgolódást nem hallott a háta mögül. Sietve, dermedt, ügyetlen kezekkel törölte le a könnyeket az arcáról, majd helyet cserélve Bash-sel néma, mély álomba zuhant.

*

Mint Mary, skótok királynője tiszteletbeli legjobb barátjának és jelenleg megmentőjének, kalauzának és védelmezőjének, Bashnek minden joga megvolt arra, hogy némi egészséges aggodalommal legyen a lány iránt.
Anno, a rosszul végződő incidens után megegyeztek, hogy egyikük sem javasolja a flaskát, mint megoldást olyan helyzetekre, amik igenis komolyabb megoldásért kiáltanak.
Mary pontosan ezt tette, amikor csuromvizesen, vacogva, zúzódásokkal és horzsolásokkal az egész testükön a sziklás hegyoldal aljában talált, remélhetőleg mások számára észrevétlen kis barlangban elbújva imádkoztak, hogy ne találjanak rájuk. Nem tudták, hogy pontosan kik is voltak ezek az emberek, mert nem volt idejük megfigyelni a nyilaikat, de elég bő volt a választék: angolok, pogányok, útonállók... Azt azért nem hitte Bash, hogy Francis engedné a katonáinak, hogy meg is támadják őket, szóval őket jóhiszeműen ki is zárta.
De a lényeg Mary volt, aki most lila szájjal, reszketve ült a földön, a kabátja felé mutogatva. Bash egy pillanatig tétovázott, átgondolta, hogy megérné-e azt hazudni, hogy nincs nála, elveszett, elfogyott. A lánynak elég lett volna egy-két korty, hogy máris beszélni kezdjen, és pontosan azt akarták elkerülni most.
Másrészt elég furcsán nézett ki mostanában Mary; mintha beteg lenne. Az biztos, hogy a sok bujkálás, kevés étel és még kevesebb alvás nem tesznek jót az egészségnek, és élete legnagyobb, bizonyára legnehezebb döntését hozta meg, de nem csak vékonyabb és sápadtarcúbb lett az elmúlt hetek során, hanem sokszor kínozta émelygés, gyengeség is, mintha a gyomrát rontotta volna el.  Az ital lehet, hogy felmelegítette volna, de máskülönben inkább csak ártott, mint használt.
A fiúban megszületett a döntés, amelyet eddig csak vonakodva, utolsó lehetőségként vetett számba. Csak előbb jussanak ki épségben ebből a barlangból.

*

- Nem. Nem fogsz tudni rávenni erre.
- A Kenna nem lenne túl jó ötlet, lehet, hogy már ide is eljutottak a pletykák róla meg apámról, Aylee sem hasonló okokból, Greer vagy Lola. Persze egy teljesen új álnevet is kitalálhatnál, de egyszerűbb, ha nem kell mindenről hazudni...
- Nem, Sebastian.
- Nincs más választásunk, időt kell nyernünk, és ha jól csináljuk, azt fogják hinni, hogy már rég átkeltünk a csatornán, és senki nem fog minket itt keresni.
- De ha lebukunk...
Bash még egy nagyon hosszú ideig szerette volna elkerülni ezt a kérdést, szerette volna önmagát is áltatni az ellenkezőjével, de a jelek napról napra egyértelműbbek lettek. Nagy levegőt vett, és letérdelt a fűbe, gyengéden lehúzva maga mellé Maryt is. Mindazok ellenére, amiken keresztül kellett menjen, gyönyörű maradt a lány. Szomorúbb, idősebb, de a régi makacsságát, eltökéltségét csak fokozták a túléléssel, meneküléssel töltött hetek. Bash merengve húzta végig az ujjait az arcán, átrajzolva a sötét félholdakat a szemei alatt, végigsimítva az orra vonalán, át az ajkán, az állán, a nyakán... amíg el nem érte a ruha derekát, hogy a hasára tegye a kezét. Látta Maryn a felismerés első jeleit, az elkerekedett szemeket, az elakadó lélegzetet. Nem tudta a szemébe nézve elmondani.
- Tudod, hogy gyermeket vársz. Sajnálom, Mary, de tudod.
- Nem - rázta meg a fejét rögtön a lány, ösztönösen tagadva a rosszat. - Minden rendben van, utoljára... volt... nem volt... nem... Francis...
- Figyelj ide, Mary - fordította maga felé az arcát Bash. - Minden rendben lesz, talán így még jobb esélyeink is lesznek, de mostantól fogva vigyáznod kell magadra. Meg kell szállnunk ebben a házban itt a tenger mellett, amit mondtam, és hazudnunk kell, és óvatosnak kell lennünk, de a lényeg az, hogy ne essen semmi bajod neked sem, és a gyermekednek sem. Lélegezz velem, Mary.
Lassan, számolva a perceket és a tenger hullámait, sikerült összeszedniük magukat, de a szín nem tért vissza a lány arcába. Furcsa, kifejezéstelen tekintettel meredt egy pontra Bash válla fölött, mint aki a sziklákról való leugrást fontolgatja. A baj csak az volt, hogy ezek a sziklák ötször magasabbak voltak, mint a múltkoriak.
Eltelt így talán egy óra is, és a fiú ötször megjárta a türelme hosszát, mire Mary végre újra ráemelte a szemét. Olyan elveszettnek tűnt, mint amilyennek még az első éjszakán sem látta.
- Egyszer azt mondta, reméli, hogy terhes vagyok - suttogta kétségbeesetten, és szorosan átkarolva a térdét sírva fakadt.

*

- Jaj, ne tessék aggódni, csak egy kis nyugalmat próbálunk keresni egy pár napra a jegyesemmel, a királynőm engedélyével - mosolygott kitartóan Mary. Könnyebb volt visszarázódni a színlelésbe, mint gondolta volna... hiába, ha valamit, ezt megtanulta a franciáknál. Minden próbálkozásra ellenére folyton összehasonlította magában a mostani helyzetet a pár hónappal ezelőttivel, amikor többnapos kimerítő utazás után úgy kellett kiszállnia a hintóból, mint egy igazi királynő, egy szövetséges, aki otthonra talált, nem úgy, mint a tizenöt éves, folyton ellenségektől tartó kislány, aki a kolostor békéjét és egyszerűségét siratja még. Emlékezett a szédítő izgalomra és nyugtalanságra, ahogy a királyi pár és az egész udvar felvonult előtte, emlékezett a kíváncsi tekintetekre, de főleg arra, ahogy a sóhaj félig megakadt az ajkán, és valami elbűvölt, édes hitetlenkedés keveredett bele a megkönnyebbülésbe. Francis. Ugyanaz a tengerszemű, vidám kisfiú, és mégis egy teljesen másik ember, akit csak neki szántak, akit újra és újra fel kell fedezni, akinek foghatja a kezét a sétákon, aki táncolhat vele a lakomákon, akinek minden titkát elmondhatja, aki majd vigyáz rá és akire vigyázhat.
Mary erőszakkal kiszakította magát az emlékeiből, és még szélesebben mosolyogva belekarolt Bashbe. A fiú összefűzte a kezüket. A kis, kötényes fogadósné szeme megtelt könnyel.
- Olyan boldogság fog el, ahányszor ilyen szép párokat látok - áradozott, végigsimítva Mary karján. A lánynak igyekeznie kellett, hogy ne mutassa ki a önkéntelen meglepettségét, de amennyire váratlan volt az érintés egy alacsonyabb rangú embertől, annyira jól is esett neki. - Soha nem voltak még nemesek a vendégeim, így nem tudom, mi az illő, de remélem, tetszeni fog a szobájuk.

*

- Annyi biztos - dőlt az ajtónak Mary jóval később, miután alapos és lelkes útbaigazítást kaptak -, hogy még életemben nem kellett ennyit bájolognom egy kis kényelemért.
Bash, aki a szobát járta éppen körbe nézelődve, csak egy kedélyes pillantást vetett rá válaszként. Valamin nagyon jól szórakozott.
- Mi olyan mulatságon ezen?
- A naivságod, drágám -  vigyorgott a fiú. - Fürdőt rendeltél, de nyilván csak magadra gondoltál, így viszont Dorothée asszony azt hiszi, hogy nem csak a meleg vizet akarod élvezni... hanem az én társaságomat is.
- Badarság - akart legyinteni a lány, de a mozdulat félbemaradt. - Habár... eléggé úgy nézett ki, mint aki zavarban van.
Mary legszívesebben egy csinos kis pofonnal tüntette volna el a nagy vidámságot Bash arcáról, de abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, és két gőzölgő dézsát egyensúlyozó férfi lépett be. Mary vetett még egy figyelmezető pillantást a fiúra, majd a spanyolfal mögé sietett ő is, elmagyarázva, hogy milyen olajat és mennyi vizet öntsenek a kádba.
- Dorothée asszony üzeni, hogy ha szükségük van valamire, őt az étkező melletti szobában mindig megtalálhatják - mondta az egyik férfi egy pár perccel később, ahogy az ajtó felé vették az irányt.
- Köszönünk mindent - hallotta Mary Bash hangját, mielőtt még akármit szólhatott volna. A fiú éppen a lehető leglátványosabban igyekezett kibújni az ingéből. Mary egy pillanatra szorosan behunyta a szemét, aztán továbbra is mosolyogva becsukta az ajtót.

*

- Ne duzzogj már annyira, tíz évvel fiatalabbnak nézel ki tőle.
- Mondja az, aki buborékot fúj rám engesztelésül.
Sebastiannel az volt a baj (többek között), hogy nem lehetett rá sokáig haragudni. Főleg úgy nem, ha az ember hetek óta először fürdött meleg vízben, és a kád melletti asztalka roskadozott a finomságoktól.
- Beszélgessünk inkább komoly dolgokról? Úgyis lenne egynéhány kérdésem..
- Mint például? - bújt bele még jobban az illatos vízbe Mary. Ehhez fel kellett húzza a lábát, de úgy gondolta, ehhez még elég biztonságos a vízállás körülöttük.
- Mint például az ok, amiért egyik napról a másikra úgy döntöttél, visszamész Skóciába. Azt hiszem, már eleget tettem ahhoz, hogy megtudjam.
Mary pillanatnyi gondtalansága úgy durrant ki, mint a buborékok a fiú kezében. Nagy levegőt véve merült a víz alá, és egy pár pillanatig csak hagyta, hogy szétterüljön az arca előtt a haja, és elmossa a víz a gondolatait. Hogy elfelejtse ezt az egészet.
- Nem fog segíteni - szólalt meg nyugodtan Bash, amikor levegőért kapkodva felemelte a fejét.  - Ha eddig űzött, már nem valószínű, hogy valaha békén fog hagyni.
- Persze, hogy békén fog hagyni - vágta rá Mary egy kis hisztériával a hangjában. - Hazamegyek, megpróbálok kompromisszumot kötni az embereimmel, és minden úgy lesz, mint ahogy régen is kellett volna legyen. Semmi sem örök.
Már nem tudta, kiről vagy miről beszél. Amikor megpróbálta hátrasimítani a vizes tincseket az arcából, csak akkor érezte meg, hogy remeg a keze.
- Na jó, akkor segítek egy kicsit - dőlt előre Bash, minden jelek szerint végképp megunva a lány kitérő válaszait. - Ha jól sejtem, egy próféciához van köze. Nem sokkal a szökésünk előtt beszélgettünk egy régebbiről, az oroszlánról, a sárkányról, pipacsokról, meg egyéb ostoba szimbólumokról.
- Látod? - vágott a szavába Mary, mielőtt még a nyelvébe haraphatott volna. - Ostoba szimbólumoknak hiszed őket. Hogy vennél így komolyan, mi a biztosíték arra, hogy nem fordítasz rögtön vissza a kastélyba, ahogy megtudod az okot?
- Tudod, néha nincs más választásod, muszáj bízni az emberekben - válaszolta egy kissé gúnyosan a fiú. A lány arckifejezését látva csak vállat vont. - Tehát tényleg egy jóslat miatt csinálod ezt az egészet.
- Egy jóslat miatt, amit egy olyan embertől hallottam, akinek eddig minden látomása valóra vált. És akinek a kérdéses jóslata napról napra erősebb, mióta francia földre léptem - emelte fel a hangját önkéntelenül Mary. Sértette a fiú csúfondáros közömbössége, de még jobban fájt neki, hogy megismerkedésük óta először nem érti a fiú, fogalma sincs a szavai súlyáról.  - Te, aki embert áldoztál a pogányoknak, igazán érthetnéd.
Alig mondta ki a szavait, már meg is bánta. Bashról szinte sütött az elfojtott indulat, az összeszorított szájától a kád szélét szorító ujjaiig.
- Azért áldoztam, mert meg akartak ölni téged, ha még emlékszel - mondta ijesztően halkan. - Engem nem érdekel semmiféle túlvilági szertartás, vallásos hiszékenység. Nem magában a Gonoszban hiszek, hanem a gonosz emberekben. És abból van épp elég.
- De Nostradamus...
- Mary, pontosan mit mondott neked, mi fog történni?
- Azt mondta, hogy én leszek a felelős Francis haláláért. Hogy látja őt - akadt el a lány hangja egy pillanatra - , holtan, és alig idősebb, mint most. Hogy ha összeházasodunk, nem lesznek... nem lesznek gyermekeink, nem lesznek barátaink..
- És arra nem gondoltál - kezdte lassan, kihangsúlyozva minden szót Bash - , hogy ez csak egy nagyon drámaian megtervezett csalás, amit Catherine gondolt ki, hogy megszabaduljon tőled?
- Gondoltam rá. Persze, hogy gondoltam. - Mary már nem küzdött a könnyek ellen, hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán, mert így legalább nem a torkát szorították össze, és el tudott mindent mondani. Annyira mindegy volt már. - Tudom, hogy Catherine utál, de nem mindig volt ez így, és ennek semmi köze nincs a politikához. Régen nagyon jóban volt az édesanyámmal, és úgy szeretett engem is, mint Francist. Ha ez személyes okból van, miért van az, hogy ilyen hirtelen ki nem állhat? Talán már akkor hallotta a próféciát, amikor még meg sem érkeztem Franciaországba.
Hosszú csend állt be, ahogy mindketten átgondolták a feltevést.
- De mi van, ha...
- Bash - nézett rá fáradtan, könyörögve Mary. - Hagyd, kérlek. Sem segít.
Azzal újra lebukott a víz alá.

*

A szélben már érezni lehetett a közelgő vihart. Napok óta jósolták a Dorothée asszony fogadójába betérők, volt, akinek a feje, volt, akinek a lába fájt folyamatosan, vagy éppen a nemrég született gyermeke volt nyugtalanabb, mint máskor. Mary nem panaszkodott, mert időjárástól függetlenül is elég gyakran lett rosszul, a várandósság miatt. Bár a testén még nem vett észre változásokat, már érezte, hogy egyre nagyobb ragaszkodással tekint születendő gyermekére, és ez megijesztette. Félt, mert ezt a jellemvonását már rég maga mögött kellett volna hagyja, Francisszal együtt. Egy királynő, akinek újra meg kell vetnie a lábát a világban és békét hozni a földjére, nem lehet gyenge vagy érzelmes. Nem gondolhatott úgy a kis teremtményre a méhében, mint egy csodára, mint Francis gyermekére. És mégis... mégis néha azon kapta magát, hogy örül neki, örül annak, hogy legalább ennyi megmaradt neki.
- Hiába, még mindig egy naiv kislány vagy - szólalt meg félhangosan, az ablak felé sétálva, hogy becsukja. Reggel óta egyre erősödött a szél, és mostanra megjelentek az első esőcseppek is. Hamarosan teljesen sötét lesz, és olyan égzengés, hogy mindenki tető alá igyekszik majd behúzódni. A fogadó tömve lesz, és a férfiak egész éjjel mulatni akarnak majd. Marynek semmi kedve nem volt az egészhez.
Bebújt a vastag takarók alá, és imádkozott, hogy egészen másnap reggelig aludjon.

*

A fogadó péntekenként, ünnepeken és ilyen világvégét hirdető időben inkább hasonlított azokra a kocsmákra, ahová Basht meglepően fiatal kora óta invitálták az apja katonái. Egy-egy győztes ütközet után, hazatérve néha még neki is kedve volt ott mulatni, de többnyire elkerülte a helyeket, és más élvezetek után nézett. A helyzetének hála oda mehetett, ahova akart, azt csinálhatott, amit akart, azt tanult, amit akart, amíg azt kellő alázattal kérte az apjától. A király pedig mindent megadott neki, mert imádta az anyját.
Az itt megszállók pedig úgy tűnt, imádták őt, mert egyre-másra hangzottak el a köszöntők a "Lordságára és bájos feleségére"... habár fogalma se volt, mikor találkoztak ők személyesen Maryvel. Ő maga se sokat látta napközben a vitájuk óta, mindig Dorothée asszonynál vagy a többi nőnél keresett társaságot. Együtt varrtak, főztek, sétáltak, és Mary gyorsan megtanult mindent a helyiekről. Azt nem vitatta a fiú, hogy ez szükséges volt ahhoz, hogy jó uralkodó legyen, de azt nem értette, hogy miért most, miért éppen a franciáknál teszi, elvégre Skócia teljesen más ország, más emberekkel.
De Mary boldognak tűnt azokban a csendes, békés órákban, mint aki nem gondol a jövőre, és ez megnyugtatta Basht. Tudta, hogy már rég át kellett volna keljenek a csatornán, más fogadót keresve, más történetet kitalálva, mielőtt észreveszik a lány állapotát, de nem volt szíve még ettől a csekély harmóniától is megfosztani Maryt. Maryt, akinek egy része még mindig nem nem tudott megbocsájtani, akivel alig beszéltek egy pár szót naponta. Furcsa dolog ez a barátság.
Éjfél körül járhatott az idő. Kintről egyre erősebben lehetett hallani az eső kopogását, a szél zúgását, amelyet még a bent összegyűlt társaság jókedvének hangja sem tudott elnyomni. Bash már indult volna fel megnézni, hogy Mary jól van-e, remélve, hogy nem veszik észre a többiek, hogy eltűnt, amikor egy tucatnyi ló dobogását hallotta meg odakintről.
A fogadóban hirtelen néma csend lett.
- Az angolok? - suttogta valaki, mire mindenki elkezdett a kabátjáért forgolódni, fegyvert keresve. A legtöbbjüknél persze legfeljebb, ha valami kis kés volt.
- Kinyitom - csendült fel a szoba hátuljából Dorothée asszony bátor hangja, és csakhamar megjelent ő is. Nagy levegőt vett, majd egy fogadónyi férfi ámuló tekintete kíséretében kinyitotta az ajtót. Habár senki nem beszélt, a vihartól nem lehetett hallani, hogy mit mond. Bash is csak annyit látott, hogy hirtelen a szája elé kapja a kezét.
- Tegyétek el a késeket, bolondok - fordult meg hirtelen. - A Dauphin van itt.

*

Mary álmában ugyanabban a fogadóbeli szobában feküdt, ahol jelenleg laktak Bash-sel, habár ezt csak a takaró anyagából érezte, mert szinte semmit nem látott a vihar miatti sötétség okán.
- Bash? - suttogta. Hallotta, hogy valaki megmozdul mellette az ágyban, de a kezek, amik végigsimítottak a karján, az arcát keresve a sötétben, sokkal ismerősebbek voltak. Mary szíve a torkában dobogott.
- Bárcsak.. - hallotta Francis hangját, ahogy a fiú közelebb gördült hozzá, és a dereka alatt átfonva a kezét magához húzta. - Bárcsak... - ismételte, belecsókolva a lány nyakába, egyre feljebb haladva. - Bárcsak egyszer nem rá gondolnál, amikor velem vagy.
Mary szemét elöntötték a könnyek. Annyi mindent akart mondani a fiúnak, mielőtt felébred, és rájön, hogy soha többet nem láthatja, hogy a fiú nem fogja tudni, és minden, ami ezután történik kettejük között, az csak a képzelet szüleménye, de ugyanennyire fuldoklott Francis csókjáért is.
- Szeretlek - lehelte. A hangja megint becsapta, elhagyta, pedig szüksége lett volna rá. - Szeretlek és mindig is szeretni foglak, ha majd feleségül veszed Oliviát és gyerekeket fog neked szülni, én pedig egyedül fogom megpróbálni megvédeni az országomat, akkor is szeretni foglak, ha majd százéves leszek és elkoptak az emlékeim, és..
De Francis már csókolta is, hosszan és édesen, és Mary ez egyszer nem bánta, hogy beléfojtotta a szót. A fiú egy mozdulattal magára húzta, a kezei a hátát simogatták, ő pedig ott, ahol csak érte. Eltalált Francis hajáig, ami furcsán nedves volt az ujjai alatt. Az ablakot kitartóan mosta az eső.
- De hát... - szakította meg a csókot. - Kintről jössz most?
- Körülbelül egy órája érkeztünk meg - jött a válasz két csók között. - Mi a baj, Mary?
- Francis - csuklott el a hangja a lánynak, ahogy elkezdtek ömleni a könnyei. A tudat, hogy itt van a fiú, utána jött, és most újra el kell váljanak, rosszabb volt, mintha csak álom lett volna. - Ébren vagyok, ugye?
- Határozottan - erősítette meg a fiú, habár a hangjába most már egy kis aggódás is vegyült. Aztán hirtelen mozdulatlanná vált a lány alatt. - Ah, szóval te azt hitted, hogy ezt az egészet csak álmodod.
- Mi mást hittem volna? Azt... azt hittem, hogy már úgy tudjátok, hogy Angliában vagyok.
Francis kezei hirtelen megint megindultak a lány derekán, a mellkasához szorítva a másikat, lágyan simogatva a hátát.
- Shhhh... Úgy is volt. Az embereim először azt jelentették, hogy eltűntetek a tengernél, láttak titeket leugrani, és biztos halottak vagytok.. - Mary már alig kapott levegőt a fiú szorításától, de nem bánta -, de én reméltem, hogy Bash okosabb ennél. Aztán Nostradamus elmondta az igazat, és... Mary, hogy lehetsz ilyen átkozottul babonás?
- És Aylee? - vágott vissza rögtön a lány. - Meg édesanyád? Ő is félt téged, tudod. Rendben, nem kedvel engem, de láttam rajta, hogy majd' megszakad a szíve, amikor elmondta a próféciát. Ő sem akarhatta ezt.
- Azért, mert... Mary, Mary, nagyon figyelj most rám. Az egészet kitalálták, érted? Anyámnak is hazudott Nostradamus..
- De miért tenne ilyet? Ő a legfőbb szövetségese az udvarban.
- Pont azt akarom elmondani. Clarissa terve volt ez... nem, hadd magyarázzam el! Clarissa rokonszenvét úgy tűnik, jobban elnyerted, mint a többiek. Túlságosan féltett téged az udvartól, és igaza is volt, hiszen láttad, mennyi minden történt... ezért meggyőzte Nostradamust, hogy terjessze el a jóslatot rólam.
Marynek zúgott a feje. Kiszabadította magát az ölelésből, majd támolyogva felkelt az ágyból. Ennyi áldozat, ennyi szenvedés egy undorító hazugság miatt, amely nem védte meg semmitől, ami mindenkinek fájdalmat okozott, amely majdnem tönkretette őt.
Forgott vele a világ, muszáj volt visszaüljön az ágyra.
- Mary - szólongatta a háta mögül Francis. - Jól vagy? Sajnálom, lehet, hogy túl gyorsan mondtam el mindent.
Mary megrázta a fejét, aztán rájött, hogy ezt valószínűleg nem látta a fiú. Nevetni kezdett, és ha már egyszer elkezdte, nagyon nehéz volt abbahagynia. Hamarosan Francis is csatlakozott, és addig kacagtak, amíg Marynek megint folyni kezdtek a könnyek az arcán, és egymás kezét fogva pihegtek az ágyon.
- Francis?
- Hmmmm..?
- Terhes vagyok.
A fiú válasza tökéletes volt.