Páros: Matthew Fairchild/James Herondale, tagadhatatlan Cordelia Carstairs/James Herondale a háttérben
Korhatár: 12-16
Megjegyzés: A betegszabadságok arról híresek, hogy amikor már kezdené emberibben érezni magát az ember lánya, hirtelen annak az illúziója csapja meg, hogy most nagyon sok ideje van mindenre. Úgyhogy amikor ma délután becuccoltam a laptoppal az ágyam végébe, fájdalmasan naivan azt hittem, hogy most be is fogom fejezni a hónapok óta kísértő ficek mindegyikét, erre..
Tartalom/részlet: "Utáltalak először és utálni foglak mindig, ami közben történt, az pedig jobb, ha megfejtetlen marad."
Ajánlott zene:
The anger swells in my guts
And I won't feel these slices and cuts
I want so much to open your eyes
'Cause I need you to look into mine
Utáltalak először és utálni foglak mindig, ami közben történt, az pedig jobb, ha megfejtetlen marad.
Ha legalább fele akkora színész lennék, mint te, folyton mások figyelméért könyörögve (pont te, aki mindent megkaptál, az idillikus család, a tehetség, mindenki kedvence voltál) -, talán a csukott, néma ajtódra vésném ezeket a szavakat, de nem lenne elég, a hazug, elfordított vállad sima, fénytörő alabástrom bőrébe, sőt, alá, hátha úgy éreznék okot a fájdalomra, hátha úgy nem csak a düh kavarogna bennem. Gyerekes dac.
[Azt a pillanatot a legnehezebb áthúzni, kitörölni, amikor valami végre felnyitotta a szemem, és te ott álltál, kíváncsi-ártatlan vigyorral a szád sarkában, és a Mindenből nem Semmi lett, mert abba becsülettel bele lehetett volna halni... a Minden M I N D E N lett, diadalittas, kegyetlen, idegen és torz.
Túl könnyű volt magamat gyűlölni, magamat pusztítani, és túl megalázó. Végignézted, úgy csináltál, mintha értetted volna.
Soha nem értetted azokat, akik szeretni mertek.]
Már nem hiányoznak azok az idők, amelyeket kegyesen mértek nekünk Odafent, amikor a boldogság kábulatában megsemmisíthetetlennek éreztük magunkat, nagynak, nyertesnek. A fény tavasza a hazugság évszázadában, ironikus. Már kacagni se tudok rajta, a hang elcsuklik a torkomban, valami lefojtja, valami megfojt engem is.
[A terem dísztelen arany volt, a legősibb, barbár módon szent, és különös csend borult rá, ahogy a szavaink visszhangja elhalt. A karom izzott az új rúnától, és ahogy feléd fordultam, nem törődve a Tanács köpenyes, méltóságteljes alakjaival előttünk, azonnal észrevettem az összeszorított álladban, a halvány redőben az orrod fölött, hogy a tiéd is ugyanúgy fáj. Nem néztél rám, de a kezed görcsösen kapaszkodott az enyémbe az ógörög, latin és még azoknál is sokkal régibb szavakkal átszőtt selyem alatt. Egyek voltunk. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez.]
Már nem értem, hogy lehetünk mi az angyalok véréből, gyilkosok, árulók, hazugok, Kain és Ábel, akiknek más sorsot szántak, akik nem menekülhetnek őseik bűneitől, a saját örökségüktől.
[Egy időben sokat hiányoztál otthonról, a viselkedésed arrogáns, megvető lett, az arcod nyúzott, a szemeid hidegek. Jól alakítottál, mert habár mind tudtuk, hogy nem minket akarsz kínozni, fogalmunk se volt a dolog miértjéről. A családod betegre aggódta magát miattad, de azt már csak én láthattam, ahogy te is betegre aggódod magad miattuk. A bűntudat tette nehézzé az álmaidat, reszkette a tested, tépett beléd minden józan pillanatodban, a bűntudat és a titok, amelyet kínlódva nyeltél le, amely lassan megmérgezett. Grace Cartwright. Igen és nem. Igen, mert szeretted, nem, mert nem eléggé.
Reggelre mindig eltűntél, vörös csíkokat hagyva a bőrömön és széthasított párnákat, könnyektől csomós tollakat az ágyamban. Nem értettem semmit, csak egy kis hang üvöltött fel valahol legbelül, egy hang, amely elátkozta a köteléket, amely szétválasztott minket.]
Már mindent értek, ami még rosszabb, mintha semmit nem értenék.
[Cordelia haja túlvilágian szikrázik, ahogy a rézszín loknik közé rejtett kristályokon megakad a fény. Úgy követed, mint az árnyéka, átsuhansz vele a parketten, megforgatod, a levegőbe emeled. A győzelem tánca ez, amit elragadtatva léptek; bábuk, amelyeket felülről irányítanak. A zene végre elhal, és az egész terem belereng a tapsba. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul, szaporán emelkedő-süllyedő mellkassal álltok, aztán eddig ismeretlen mosollyal kitárod a karodat, ő pedig nevetve átkarolja a nyakadat, belesimulva az ölelésbe. Cordelia apró termetű, a feje fölött pont erre nézel, és nem látsz engem.]
Már nem érdekel.
[Nem kapkodjátok el az esküvő előkészületeit, kegyesen megengeditek a szüleiteknek, hogy annyit tervezzenek-szervezzenek, amennyit csak akarnak. A ház hamarosan megtelik izgatott női csacsogással, színekkel, szalagokkal, különböző desszertekkel, amelyeknek mind ugyanolyan íze van a számban. Te persze eljátszod a riadt vőlegényt, és színpadias szemforgatással menekülsz a hölgykoszorúból, finoman oldalba bökve engem az ajtóban.
- Mit szólsz egy kis délutáni edzéshez? Kíváncsi vagyok arra a Cortanara*, amit Elias ajándékozott nemrég az Intézetnek. Apa soha nem akart mesélni róla..
Aznap délután, a régi gyertyák halvány fényében megint tizennégy évesnek és naivnak érzem magam, és egy percig nem küzdök az érzés ellen.
- Szeretném, ha te lennél a tanúm - suttogod a nyakamba, elnyújtva a szavakat, a lehető legjobban kiélvezve a szavaid hatását, amit. Nem. Kapsz. Meg.]
Már nem akarom, hogy közöm legyen hozzád. Az eskünk szerint addig vagyunk összekötve, amíg a halál el nem választ minket, de vannak olyan dolgok, amelyek végesebbek a halálnál.
[- Szeretném, ha te lennél a parabatai-om - jelentetted ki határozottan, egyszerűen, ahogy azt elkényeztetett tizenhárom évesek szokták. A visszautasítás félelme nélkül.
- Én is szeretném - válaszoltam gondolkodás nélkül, mint ahogy a kevésbé elkényeztetett, ám annál meggondolatlanabb tizenhárom évesek szokták, akik még nem tudják, hogy szerelmesek a legjobb barátjukba.]
Már nem hazudok.
[Utáltalak először és utálni foglak mindig, ami közben történt, az pedig jobb, ha megfejtetlen marad.]
Ha legalább fele akkora színész lennék, mint te, folyton mások figyelméért könyörögve (pont te, aki mindent megkaptál, az idillikus család, a tehetség, mindenki kedvence voltál) -, talán a csukott, néma ajtódra vésném ezeket a szavakat, de nem lenne elég, a hazug, elfordított vállad sima, fénytörő alabástrom bőrébe, sőt, alá, hátha úgy éreznék okot a fájdalomra, hátha úgy nem csak a düh kavarogna bennem. Gyerekes dac.
[Azt a pillanatot a legnehezebb áthúzni, kitörölni, amikor valami végre felnyitotta a szemem, és te ott álltál, kíváncsi-ártatlan vigyorral a szád sarkában, és a Mindenből nem Semmi lett, mert abba becsülettel bele lehetett volna halni... a Minden M I N D E N lett, diadalittas, kegyetlen, idegen és torz.
Túl könnyű volt magamat gyűlölni, magamat pusztítani, és túl megalázó. Végignézted, úgy csináltál, mintha értetted volna.
Soha nem értetted azokat, akik szeretni mertek.]
Már nem hiányoznak azok az idők, amelyeket kegyesen mértek nekünk Odafent, amikor a boldogság kábulatában megsemmisíthetetlennek éreztük magunkat, nagynak, nyertesnek. A fény tavasza a hazugság évszázadában, ironikus. Már kacagni se tudok rajta, a hang elcsuklik a torkomban, valami lefojtja, valami megfojt engem is.
[A terem dísztelen arany volt, a legősibb, barbár módon szent, és különös csend borult rá, ahogy a szavaink visszhangja elhalt. A karom izzott az új rúnától, és ahogy feléd fordultam, nem törődve a Tanács köpenyes, méltóságteljes alakjaival előttünk, azonnal észrevettem az összeszorított álladban, a halvány redőben az orrod fölött, hogy a tiéd is ugyanúgy fáj. Nem néztél rám, de a kezed görcsösen kapaszkodott az enyémbe az ógörög, latin és még azoknál is sokkal régibb szavakkal átszőtt selyem alatt. Egyek voltunk. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez.]
Már nem értem, hogy lehetünk mi az angyalok véréből, gyilkosok, árulók, hazugok, Kain és Ábel, akiknek más sorsot szántak, akik nem menekülhetnek őseik bűneitől, a saját örökségüktől.
[Egy időben sokat hiányoztál otthonról, a viselkedésed arrogáns, megvető lett, az arcod nyúzott, a szemeid hidegek. Jól alakítottál, mert habár mind tudtuk, hogy nem minket akarsz kínozni, fogalmunk se volt a dolog miértjéről. A családod betegre aggódta magát miattad, de azt már csak én láthattam, ahogy te is betegre aggódod magad miattuk. A bűntudat tette nehézzé az álmaidat, reszkette a tested, tépett beléd minden józan pillanatodban, a bűntudat és a titok, amelyet kínlódva nyeltél le, amely lassan megmérgezett. Grace Cartwright. Igen és nem. Igen, mert szeretted, nem, mert nem eléggé.
Reggelre mindig eltűntél, vörös csíkokat hagyva a bőrömön és széthasított párnákat, könnyektől csomós tollakat az ágyamban. Nem értettem semmit, csak egy kis hang üvöltött fel valahol legbelül, egy hang, amely elátkozta a köteléket, amely szétválasztott minket.]
Már mindent értek, ami még rosszabb, mintha semmit nem értenék.
[Cordelia haja túlvilágian szikrázik, ahogy a rézszín loknik közé rejtett kristályokon megakad a fény. Úgy követed, mint az árnyéka, átsuhansz vele a parketten, megforgatod, a levegőbe emeled. A győzelem tánca ez, amit elragadtatva léptek; bábuk, amelyeket felülről irányítanak. A zene végre elhal, és az egész terem belereng a tapsba. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul, szaporán emelkedő-süllyedő mellkassal álltok, aztán eddig ismeretlen mosollyal kitárod a karodat, ő pedig nevetve átkarolja a nyakadat, belesimulva az ölelésbe. Cordelia apró termetű, a feje fölött pont erre nézel, és nem látsz engem.]
Már nem érdekel.
[Nem kapkodjátok el az esküvő előkészületeit, kegyesen megengeditek a szüleiteknek, hogy annyit tervezzenek-szervezzenek, amennyit csak akarnak. A ház hamarosan megtelik izgatott női csacsogással, színekkel, szalagokkal, különböző desszertekkel, amelyeknek mind ugyanolyan íze van a számban. Te persze eljátszod a riadt vőlegényt, és színpadias szemforgatással menekülsz a hölgykoszorúból, finoman oldalba bökve engem az ajtóban.
- Mit szólsz egy kis délutáni edzéshez? Kíváncsi vagyok arra a Cortanara*, amit Elias ajándékozott nemrég az Intézetnek. Apa soha nem akart mesélni róla..
Aznap délután, a régi gyertyák halvány fényében megint tizennégy évesnek és naivnak érzem magam, és egy percig nem küzdök az érzés ellen.
- Szeretném, ha te lennél a tanúm - suttogod a nyakamba, elnyújtva a szavakat, a lehető legjobban kiélvezve a szavaid hatását, amit. Nem. Kapsz. Meg.]
Már nem akarom, hogy közöm legyen hozzád. Az eskünk szerint addig vagyunk összekötve, amíg a halál el nem választ minket, de vannak olyan dolgok, amelyek végesebbek a halálnál.
[- Szeretném, ha te lennél a parabatai-om - jelentetted ki határozottan, egyszerűen, ahogy azt elkényeztetett tizenhárom évesek szokták. A visszautasítás félelme nélkül.
- Én is szeretném - válaszoltam gondolkodás nélkül, mint ahogy a kevésbé elkényeztetett, ám annál meggondolatlanabb tizenhárom évesek szokták, akik még nem tudják, hogy szerelmesek a legjobb barátjukba.]
Már nem hazudok.
[Utáltalak először és utálni foglak mindig, ami közben történt, az pedig jobb, ha megfejtetlen marad.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése